Amikor bizonyos rendszerekben a nevekbe számok vegyülnek, az sose sejtet túl sok jót az egyén méltóságát illetően. Különösen, ha már a név el is tűnik, csak a szám marad.
Kitalált világunkban, amelyet Edward Ashton regénye alapján az Élősködők Oscar-díjas rendezője, Pong Dzsunho vitt vászonra Robert Pattinsonnal a címszerepben, ennyire mélyre még nem ment a civilizáció az elembertelenedésben, de már elindult. Meg lehet-e állni a társadalmi lejtőn, és mi a magunk lejtőjén, a valóságban miképp’ tudunk ?
Nyitóképünkön: Jelenetkép a Mickey 17 című filmből. Forrás: Intercom.
Támogatóink hozzájárulása nélkül ez a cikkünk sem készülhetett volna el. Ne csak olvassa, támogassa is lapunkat: kattintson ide.
Posztmodern szorongás
A napokban belecsöppentem egy szorongásokkal mélyen terhelt vitába egy homályos, de disztópikus jövőről. A szorongásnak az a lényege, hogy tárgya homályos, vagy hát igazából nincs is tárgya, és ezen megfoghatatlanságával tartja fogva egész lényed.
Társaimban nem a migránsok áradata vagy a klímaváltozás szült aggodalmat, hanem a mesterséges értelem térhódítása, különösen pedig azok térhódítása, akiknek van mesterséges intelligenciájuk, és az(oka)t nem félnek használni. Az erkölcs térdre rogy előttük, míg ők nem rogynak térdre az erkölcs előtt.
A beszélgetésből – vagy olykor heves vitából – bennem leginkább saját nyugalmam maradt meg. Engem is meglepett, hogy ezen jelenség miatt csöppet sem szorongok. Tisztában vagyok vele pedig, hogy lenne rá okom bőven, hiszen a mesterséges intelligencia terjedése alapjaiban írhatja felül azt, amit ma társadalomnak és civilizációnak ismerünk. Ám ami felülírható, azt érdemes is felülírni, nemde?
Pár nappal ezen vitaélményemet követően néztem meg Pong Dzsunho Mickey 17 című filmjét, amely Edward Ashton Mickey7 című sci-fi-je alapján született. Egy folyton meghaló, de mindig újragyártott ember „életét” meséli el a nem túl távolinak szánt, de annál borúsabb jövőben. Az úgynevezett Eldobhatót, azaz Mickey Barnes-t Robert Pattinson alakításában csodálhatjuk a szélesvásznon, negatív főhősként pedig Mark Ruffalo éli ki magát, aki egy szektavezérré vált bukott politikust alakít, Hieronymus Marsallt.
Feláldozhatók
A film kerettörténete az, hogy az emberiség – egyik expedíciója – miként próbálja megvetni a lábát egy eleddig lakatlan bolygón, ami életre épphogy alkalmas. Ehhez a szent küldetéshez veti be Marsall szektája Mickey-t, akit minden félresikerült próbálkozás vagy szükséges áldozat után újragyárt.
És aki tiszteletére a Nagyszombat vigílíáján elénekelt gyönyörű Exultet imádság („Áldott éj, a halál bilincsét ekkor törte szét Krisztus, és az alvilág mélyéről mint győző tért vissza”) a film jelenjére már tizenhetedjére szólalhatna meg. Na de a Krisztus-misztériummal szemben, filmünkben Mickey csupán elszenvedője halálának és újjáéledésének, a cselekvő a gép, amely ezt véghez viszi, továbbá orvosok, vagy hát kuruzslók és kutatók siserehadja.
Adná magát, hogy a folyton atomjaiból újraalkotott, és emlékeit egy téglaszerű, méretes pendrive-on infúzióként maga után hurcolt férfi karakterével játszódó mozi arra kérdezzen rá, hogy mi adja személyünk magját? Mi különbözteti meg az egyik személyt a másiktól? Vagy ahogy írásom elején idézett vitapartnerein kérdezték: a mesterséges értelem által legyártott énedet a valódi énedtől? Ám számomra a Mickey 17 nem elsősorban ezt a kérdést feszegeti.
Eldobható az ember?
Bár a fő bonyodalmat a filmben valóban az a „hiba” idézi elő, hogy félreértésből Mickey18 a még élő Mickey17 mellé alkottatik meg. Kettejük különbsége szembeötlő, ami a mozi végkifejletére a pszichológiai terápiákban jól ismert „ideális én” vs „aktuális én” kapcsolatává nemesedik.
Pong Dzsunho alkotása számomra sokkal inkább azt a kérdést nyitja fel, és szegezi nekünk 139 percen keresztül a vásznon, hogy mi az ember? Abban az értelemben, hogy mennyit ér.
Edward Ashton rögtön regénye legelején egyik szereplője szájába adja a következőt, amit az aktuális Mickey-nek mond: „baromi sok erőfeszítésbe és jelentés személyes kockázatba kerülne kihozni onnan téged… és ezt nem tudom megindokolni egy Eldobható miatt”.
Egyszemélyes Auschwitz
A filmben legdrámaibban ez a dilemma abban az elejtett epizódban jelenik meg, amikor a regényhez hasonlóan az idősíkok között kreatívan szökellve Mickey egy olyan esetet mesél el, mikor igazából még meg sem halt, ezt észreveszik, de mivel már hozzákészültek a megsemmisítéséhez és újjáalkotásához a folyamatot már nem állítják meg. Mindezt egy fortyogó katlan szájánál… egy egyszemélyes Auschwitz is megelevenedik ott a műben.
Az élet értékével azonban nem csak általánosságban szembesít bennünket az alkotás, hanem egyénileg is. Mickey be is vallja, hogy igazán el tud kényelmesedni akkor az ember, ha tudja, úgyis újraszületik, minek küzdjön akkor annyira a saját életéért? Fájdalmas felvetés, és bár azt hihetnénk, ez csak fikció, mintha sokkal jobban átjárná lelkeinket ez az elkényelmesedés. A regényben ki is szól az olvasóhoz Ashton, ahány a „meghalás” változatos igéit („összezúzódni, elfüstölni, felgyulladni”) kicseréljük az elaludnival, akkor megkapjuk Mickey esetét. Miben különbözik ez a mi csak elalvásunktól?
Fel! Támadás?
A szorongás eredetét a filozófusok a halálból, saját halálunk tényéből, végességünk tudatából vezetik le, mely szerint végeredményben minden fóbia, minden homályos aggodalom végül a halállal kapcsolatos homályos szorongásba torkollik bele – avagy abból ered.
Cikkem elején idézett vitapartnereimet a mesterséges intelligencia képében ragadta meg ez, mások figyelmét a klímaváltozás vagy a népvándorlás jelenségei kötik le. A megszokott jelenünk elvesztésétől félünk, mint Mickey17 a filmben, aki egy ponton megmakacsolja magát, és nem akar meghalni mégsem. Az ember által gyártott (és a mesterséges értelem által csiszolt) feltámadás csak nem annyira meggyőző.
Ezt a szorongást el lehet fojtani – de valahogy úgyis utat tör. Sokkal kézenfekvőbb elterelni a figyelmünket, és úgy tenni, mintha nem halnánk meg soha – az van olyan jó, mintha mindig újra legyártanak. Vagy szembe lehet vele nézni. Végességünk tudatában lehull rólunk minden, ami múlandó, viszonyulásainkból, ami felülírható, és csak az marad, amit nem lehet eldobni – ha van ilyen.
Magyarországon nem mindenki engedheti meg magának, hogy fizessen a hírekért, pedig roppant fontos, hogy minél többen tájékozódjanak független forrásból. Ezért döntöttünk úgy, hogy a Gulyáságyú Média cikkei, videói, podcastjai mindenki számára ingyenesen érhetőek el.
Amennyiben Ön viszont megteheti, támogassa küldetésünket akár csak havonta egy kiló kenyér árával, hogy cikkeinkkel olyanokat is elérjünk, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessenek a hírekért.
Ehhez a cikkünkhöz is hozzászólhat a Facebookon:
