Vasárnap 81 éves korában elhunyt Sólyom László, az Alkotmánybíróság egykori elnöke (1990-1998.), volt köztársasági elnök (2005-2010.).
Vendégszerzőnk, Botos Máté lapunk számára írt nekrológjában úgy véli, a jogász, egyetemi tanár Sólyom „egyszerre volt hőse és áldozata annak a vállalkozásnak, amelynek célja a magyar társadalom felemelkedése, a Nyugathoz való visszatérése, demokratikus, konzervatív és keresztény értékeinek megerősítése volt”.
Vannak, nem is kevesen, akik annak ellenére, hogy sem rokona, sem tanítványa, sem ismerőse nem lehettek Sólyom Lászlónak, mégis úgy érezték, fájdalmas veszteség érte őket azzal, hogy Magyarország egykori köztársasági elnöke ezt a földi hazát egy másik, maradandóbb hazával cserélte fel. E sorok írója is így érez most.
Olyan, mintha véget ért volna egy – jóllehet, egyre inkább csak emlékeinkben élő – remény-világ.
A rendszerváltoztatás és a demokratikus átalakulás idealizált, hősies, kopottas zakójú, kicsit sértődött, óvatos világa. Amelyben nagyon sokan hittünk eszmékben és történelmi igazságtételekben, s egyben bizalmatlanul tekintgettünk a vágyott világok és életformák felé, keresve, hogy hol van benne az esetleges becsapás, ahol kiderül: lehet, hogy torzított az az SZTK-keretes szemüvegünk, és a valóság gyökeresen más, mint amit mi gondoltunk róla.
Hiszen a boldog keveseken kívül ki láthatott túl a vasfüggönyön? Kiben lehetett hit és bizalom, hogy van felfelé vezető út a válság gödréből és hogy a Duna vallomása Adynak nem lehet igaz?
A magyar polgári társadalom 1989-ben ijesztően csökevényes, bizalomhiányos állapotban volt, a polgári ízlés, értékrend, öntudat csak kis szigetekben létezett, ahogyan a vallásosság megélése is.
Kimagaslani csak keveseknek sikerült, nekik is csak emberfeletti erőfeszítésekkel. Sólyom László egy volt ezek közül.
A magyar rendszerváltoztatás egyik olyan alakja emelkedett immár történelmi magasságokba, aki egyszerre volt hőse és áldozata annak a vállalkozásnak, amelynek célja a magyar társadalom felemelkedése, a Nyugathoz való visszatérése, demokratikus, konzervatív és keresztény értékeinek megerősítése volt.
A céltételezés tragikuma önmagában rejlett: egy olyan, a jogon és a szabadságon nyugvó világot teremteni, amely a mintaként tekintett társadalmakban is repedezett – ráadásul olyanok számára, akik inkább kételkedtek ebben a vállalkozásban, hogysem hittek volna benne.
Ez a bomlás talán nem volt még látható az 1990-es években, de később annál inkább. A kimért, polgári, távolságtartó ethosz ebben az ezredforduló után éppúgy anakronisztikusnak bizonyult, mint ahogyan annak tűnt a szocializmus időszakában is.
A konzekvensen erkölcsös magatartásnak soha, semmilyen korszak nem kedvezett.
Sokan hittünk mégis abban, hogy mindennek dacára lehetséges az, hogy a két világháború közötti filozófusok által megjövendölt meritokratikus korba léphetünk.
Ehelyett – világszerte – a populizmus korszaka váltotta fel a korábbi hagyományos politikai kultúrák korszakát. Az a kor, amelyben egyszerűen tálalt igazságokat követhetnek a szerény iskolázottsággal rendelkező sokak. Ahol az erkölcs: jelszó. Ahol Isten csak tiktok-videókon, haza csak fészbúk-poszton, család az Instagram képein jelenik meg, a Nagy Kiüresedés válságtüneteként. Egy olyan világ, amely azt hazudja: ha azt gondolod magadról, tudsz röpülni, akkor kétségkívül tudsz is.
Sólyom László nem akart hízelegni ennek a világnak.
Ahogyan saját kollégáinak, vagy később, politikai pályafutása során egykori barátainak vagy ellenfeleinek sem. Kevesen értették, hogy ez nem valamiféle gőg a részéről, hanem az elhivatott, öntudatos, morális megfontolások alapján cselekvő ember attitűdje. Ha belső iránytűd van, nincs szükséged másra: si Deus pro nobis, quis contra nos?!
Az autoritás nélkülözhetetlen eleme a hatalom gyakorlásának. Az az ember, aki mögött nem áll politikai erő, csak a saját integritására támaszkodva lehet önmagával azonos morális lényként példa mások számára.
Akkor is csak a hite és meggyőződése lehet a vezérfonala, ha a világ okossága szembefordul vele („Mikor pedig ő ezeket mondá a maga mentségére, Festus nagy fennszóval monda: Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány téged őrültségbe visz. Ő pedig monda: Nem vagyok bolond, nemes Festus, hanem igaz és józan beszédeket szólok.”).
A pragmatikus világ azonban nem tud mit kezdeni az ilyen „bensőből vezérelt” emberekkel. Aki nem hajlandó politikává silányítani a jogot és a tisztességet (megtagadva például Horn Gyula kitüntetését), és nem enged sem az őt fenyegető, sem a tőle gesztusokat elváró oldalaknak, az önmagában egy „harmadik pólus”, ami jelenkorunkban nem kívánatos.
Sem a hazai oldalak, sem a nemzetközi világ nem fogadta el, hogy Sólyom Lászlót nem érdekli sem a politikai haszon, sem a gyakran hivatkozott „reálpolitika”. Ezért gyanakvóak voltak vele szemben, amint például Ivan Gasparovic akkori szlovák elnök és Robert Fico kormányfő, amikor nem engedték be Szlovákiába egy Szent István-szobor avatására.
Amikor 2010-ben – bár számosan ezt várták volna, sőt, többen nyílt levélben is sürgették – nem őt jelölte a miniszterelnök államfőnek, a közjog szerint lehetséges második ciklusára, hanem Schmitt Pált, sokan meghökkentek, mások bölcselkedve bólogattak, mint akik előre megmondhatták volna.
Tény, hogy 2006-ban nem fogalmazott visszafogottan az akkori „botrányfővel” szemben, de az akkori ellenzék kapcsán sem; tény, hogy nem volt tekintettel politikai megfontolásokra (az irgalmasság parancsának engedelmeskedve osztott ételt 2015-ben, nem igazodva politikai oldalakhoz, vagy akadályozta a Zengőre telepíteni kívánt lokátorállomást); de az is tény, hogy elődjéhez képest kifejezetten mellőzöttséget élhetett meg 2010-től haláláig.
És az is tény, hogy ő ezt a mellőzöttséget önmagára önként kirótt visszafogottsággal viselte: nem nyilatkozott sehol, nem kommentált semmilyen intézkedést, nem demonstrált egyetlen politikai erő mellett vagy ellen sem.
Sokunk számára épp ettől vált mitikus figurává: nem is annyira a „láthatatlan alkotmányt” hirdető alkotmánybírósági elnököt, vagy a köztársaság államfőjét, az egyetemi tanárt, az akadémikust látták benne, hanem azt az embert, aki a Tízparancsolat első parancsát követve egyedül Istent imádta és csak neki szolgált.
László volt köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság első elnöke emlékére a Sándor-palotában, a Szent György téri bejáratánál 2023. október 9-én. A gyászolók október 9-én, 10-én, valamint október 12-én és 13-án róhatják le kegyeletüket. MTI/Szigetváry Zsolt
Nem népszerűség kérdése az, hogy ki igaz ember. Sőt. Még csak annak eldöntése sem a mi feladatunk, hogy Sólyom László az volt-e. Egyike volt azoknak, akikről példát lehet venni. Önfejű volt, makacs talán, következetes. Soha nem keltette oldott kedélyű ember benyomását. Mint aki folyamatosan egy felelősség súlya alatt él.
De hiszen nem is nekünk akart tetszeni: az önmagával szemben támasztott elvárásoknak akart megfelelni. Ez látszott minden mozdulatán, minden szaván. Nem akart olcsón népszerű lenni.
Talán ennek is köszönhető, hogy sok egykori támogatója később már nem azonosult vele és fordítva:
lehet, hogy sokan, akik hivatali idejében nem kedvelték, később megsüvegelték.
Akárhogy is: felebarátunk volt, akinek, Káin kérdésére válaszolva, őrzői vagyunk. Most már csak emlékének és példájának őrzői – egy olyan korban, amelyben az általa képviselt eszmények egyre kevésbé elfogadottak, s amelyben elvek szerint élni egyre nehezebb.
Ebben a cikkben, nekrológ lévén nem helyeztünk el lapunk támogatására felhívó hirdetést.