A filmiparban van egy trend, ami az utóbbi időben egyértelműen egy erősebb hátszelet kapott – ez pedig az, amikor elismert színészek megpróbálnak rendezővé avanzsálódni. Habár ennek a mozgalomnak is lehetnek jobban (régebbről Clint Eastwood, mostanában Greta Gerwig) vagy kevésbé jobban (Bradley Cooper, Olivia Wilde) elsült próbálkozásai, végérvényesen egy ilyen konverzió sikeressége azon múlik, hogy az adott színész mennyire szeretné leuralni készülő művét.
Nyilván ezt a kérdést is lehetne egy skálán mérni, melynek egyik végében Sean Penn és az Út a Vadonba, a másikban pedig Bradley Cooper és a Maestro van, de a kulcs itt is az egyensúly. Ennek az irányzatnak a tagja jelen filmünk rendezője, Maggie Gyllenhaal, akit sokan A sötét lovagból, a Donnie Darkóból, vagy a Nanny McPhee második részéből ismerhetnek. Gyllenhaal nevéhez azóta a 2021-es Az elveszett lány című film fűződik, mely nem csak neki, hanem Olivia Colmannek is hozott egy Oscar-jelölést. 5 év után a rendezőnő most újra jelentkezik, hasonlóan egy adaptációval és egy hasonlóan remek színészgárdával; a kérdés már csak az marad, meg tudja-e ismételni az előző sikerét Gyllenhaal?
Borítóképünkön: Christian Bale és Jessie Buckley A menyasszony című film plakátján. Forrás: Flicks
Támogatóink hozzájárulása nélkül ez a cikkünk sem készülhetett volna el. Ne csak olvassa, támogassa is lapunkat: kattintson ide.
Haláli
A történet szerint Frankenstein szörnye (Christian Bale) Bajoroszág után az 1930-as évek Chicagojába érkezik, ahol egy őrült tudós, Dr. Euphronius (Annette Bening) segítségét szeretné kérni a pártalálásban. Ebben szó szerint segítő kezeket nyújt nekik a nemrég meghalt fiatal hölgy, Ida (Jessie Buckley), akit halála előtt még Mary Shelley (szintén Jessie Buckley) szelleme is megszállt. Újramelegített párosunk ezután egy olyan korban kényszerül szárnypróbálgatásokra, melyben lehet, hogy nem csak ők az egyedüli szörnyek.
Egyben van
Maggie Gyllenhaal második mozijára számos jelzőt lehetne aggatni, azonban azt A menyasszony számlájára kell írni, hogy az utóbbi évek terméséhez viszonyítva mindenképpen páratlan. Habár nem Gyllenhaal találta ki a klasszikusok modern köntösbe való öltöztetését, de eddig mindenképpen ő biztosítja az egyik legegyedibb látásmódot hozzá.
Ez nemcsak az alapötletben mutatkozik meg (mégiscsak egy újraélesztett, de életében már megszállt, illetve életében és holtában is kihasznált nő a főszereplő), hanem a megvalósításon is; A menyasszony ugyanis legalább annyira szolgál rá a 80 millió dolláros költségvetésére, mint a 18-as karikájára. Gyllenhaal filmje nem spórol sem a vérrel, sem az erőszakkal, sem pedig a szexualitással, ezzel pedig egy igen egyedi és diszkomfortos atmoszférát teremt, amely remekül egybevág a ’30-as évek Amerikájának a hangulatával.
Ehhez a zene (Hildur Guðnadóttir itt nem ér sajnos a Jokerben hallott teljesítménye közelébe) mellett a smink is hozzájárul, A menyasszony ugyanis sosem látott részletességgel képes megjeleníteni az élőholtakat. Ehhez hozzájön még a kifogástalan jelmez-és díszlettervezés, melyek miatt ténylegesen úgy érezhetjük, hogy mi is a ’30-as évek Amerikájának „lakói” vagyunk.
A film nem csak technikailag van egyben, A menyasszony ugyanis már az év elején is az esztendő egyik legjobb színészgárdájával büszkélkedhet. Jessie Buckley a Hamnet után itt is (illetve több szerepben) bebizonyítja, hogy méltán ő az egyik legkeresettebb színész manapság. Minden arcrezdülése, minden mozdulata teljes mértékben átélhető és hiteles; a megszállt és életbe visszarángatott fiatal lány szerepe egy igencsak embert próbáló feladat, Buckley pedig tökéletes magabiztossággal birkózott meg vele.
Mellette Christian Bale szintén tökéletes, a minimális arcmimikája ellenére is, amit a filmben használ Franknek több oldalát is képes a filmben megmutatni. Mellettük a Penelopé Cruz–Peter Saarsgard–Anette Bening hármas, habár a támogatásukon kívül nem sokra képes, mégis jó színészi teljesítménnyel képesek megfelelően megírt karakterek megformálására. Ez különösen igaz Cruzra, aki, habár próbálja karaktere határait feszegetni, ezáltal kilépni a tipikus lesajnált nő sztereotípiájából, a film nem hagy neki elég időt erre.
A menyasszony néhol kifejezetten hatásos érzelmileg (főleg az elején és a végén), illetve képes kimondottan érdekes témákat is górcső alá venni – legyen az akár a szabad akarat, akár az élet (és hogy mi van azután), akár egy nő helyzete és lehetőségei a XX. század közepi Amerikában.
Összetákolt
Maggie Gyllenhaal második filmjére egy olyan alapanyagot választott feldolgozásul, amelyhez nem volt meg a kellő kompetenciája.
A forgatókönyv az elején (Ida újraélesztéséig) és a végén (a történetszálak összeérésénél) kifejezetten jó és élvezetes, a film közepe azonban elmondhatatlanul középszerű. Mivel a film Frankenstein (és menyasszonya) történetéből merít, adná magát, hogy az azokban a művekben szereplő társadalomkritika és az önmagunk definíciójának témája is megjelenjék. Habár utóbbi Ida/a menyasszony történetében tetten érhető, az előbbi csak elvétve található meg a sztoriban, pedig, ha a film megtartja az elején sugallt, komoly és súlyos hangulatot és eköré épít egy sztorit, akkor az év filmje diskurzusban simán benne lenne. Gyllenhaal azonban egy Bonnie és Clyde feldolgozást látott maga előtt, A menyasszony nagy része emiatt egy kifejezetten véres és brutális, ámbátor üres Scooby-Doo epizód.
A film tele van kiaknázatlan lehetőségekkel, élén a Mary Shelley szelleme által megpendített „megszállós” történetszállal. Shelley szellemét egy Ida-ban ébredező feminizmus-metaforaként is meg lehetett volna jeleníteni (ami egy szinten sikerült is), azonban ha Shelley szállta meg, miért nem volt egy beszélgetés sem az alkotó és a teremtmény között? Miért nem vitték végül sehová ezt a szálat? Mi történt Shelley-vel a film végeztével?
Ezek fontos kérdések, amelyekre A menyasszony nem szeretne és nem is tud választ adni. Az pedig már tényleg szőrszálhasogatás, hogy a történet szempontjából lényeges és fontos karakterek és kapcsolatok (élükön a maffiafőnökkel) semmifajta lezárást nem kaptak, emiatt a film nem feltétlen érződik kereknek.
Összegzés
Alapötletében, technikai részleteiben és színészi kvalitásaiban zseniális, minden másban azonban fájóan középszerű lett A menyasszony, mely nem véletlenül hagyhat némi Joker: Kétszemélyes Téboly utóízt maga után. Maggie Gyllenhaal filmje, habár mindent megtesz, hogy a nézőt megtartsa (és ez egy szinten sikerül is neki), túlságosan sok sebből vérzik ahhoz, hogy egészként lehessen rá tekinteni. Ha mást nem is, legalább az év alakítását stabilan elkönyvelheti saját magának.
Szerintünk: ★★½☆☆
A menyasszony – amerikai romantikus film, 126 perc, 2026., forgalmazó: InterCom, mozipremier: 2026. március 5., korhatár: 18
Az idei év különösen nehéz lesz a maradék magyar független sajtónak, hiszen Orbán Viktor már az év elején kiadta az ukázt a sajtó megsemmisítésére. Így arra kérjük Önöket, hogy mindenki, akinek számít még a sajtószabadság, az támogasson legalább egy független sajtóterméket. Amennyiben tehetik, legyen ez lapunk, hiszen mi még a független sajtón belül is nehéz helyzetben vagyunk. A támogatási lehetőségek: http://gulyasagyu.media/tamogatas
Ehhez a cikkünkhöz is hozzászólhat a Facebookon: